Kiadta: Victoria (1994.)
Oldalszám: 196
Forrás: könyvtár

Miről szólt?

A fülszöveg

"Az ​​utóbbi hónapok legnagyobb könyv-világszenzációját tartja kezében most az olvasó: egy tizenhárom éves szarajevói kislány naplóját, amelyből a szemtanú hitelességével végigkísérhető az ott dúló háború, annek kitörésétől egészen napjainkig. Érdekes és felkavaró könyv, az „Anna Frank naplója” méltó és örökérvényű társa. Néhány rövidített részlet belőle:
1991. szeptember 29. vasárnap
Tegnap Ivana születésnapját ünnepeltük. Szuper buli volt. Teleettük magunkat kiflivel, szendviccsel, és ami a legfontosabb: tortával. Ivana fiúkat is meghívott. Táncversenyt rendeztünk, és én győztem. Jutalmul egy ékszeres dobozt kaptam.
1992. április 4. szombat
Ma van a muzulmánok nagy ünnepe, a Bajram. Az utcán alig van ember. Biztosan az ágyúktól félnek, pedig nem is volt semmiféle támadás. Úgy látszik, Anyunak volt igaza, és csak rémhír az egész.
1992. április 18. szombat
Lőnek, mindenfelé gránátok hullanak. Anyu állandóan sír. Megpróbálja titkolni előlem, de én mindent látok. A békének lőttek. A háború váratlanul berobbant a városunkba, a házunkba, az agyunkba, az életünkbe.
1993. január 26. kedd
Katasztrófa. Nem bírom tovább, mindenből elegem van. Én is emberi lény vagyok, az én értelmemnek is van határa. Talán megölöm magam, ha azok az őrültek ott kint nem előznek meg.
1993. október 19. kedd
Alexandra elment Párizsba, és elvitte a naplómat. Ki fogják nyomtatni, az emberek elolvassák, és legalább néhány órára velem lesznek itt, Szarajevóban. Én pedig tovább írom feljegyzéseimet nyomorúságos életemről."

Hogy tetszett?

Bevallom őszintén, hogy erről a könyvről nem hallottam addig, amíg véletlenül a könyvtár polcán meg nem pillantottam. Nem tudnám megmondani, hogy miért szúrt szemet, szerintem a mérete miatt, mert annyival kisebb volt, mint más könyv a sorban, aztán meg a címe nem hagyott nyugodni. Imádom a naplókat és még jobban azt, ha a napló igazi napló. Zlata naplója pedig az. Egy 13 éves kislány sorai arról, hogyan éli meg a szarajevói háborút.

Még egy vallomással tartozom: bár már olyan kicsi nem voltam, amikor a háború kezdetét vette (1992.), ettől függetlenül jóformán semmi nem maradt meg bennem ezzel kapcsolatban. Sőt, valamiért van egy olyan érzésem is, mintha történelemből se nagyon tanultuk volna vagy ha mégis, akkor csak futólag érintettük. Így egyszerűen nem rendelkeztem sem történelmi ismerettel, sem emlékkel a napló elolvasása előtt a háborúról.

De nap csak amiatt landolt végül a kosaramban, hogy egy tényleges naplóról van szó, hanem maga a tudat miatt, hogy egy olyan kislány sorai vannak megörökítve az oldalakon, aki háborús övezetben élte a mindennapjait. Természetesen egyből a szíriai háború jutott eszembe (ami jelenleg nagyon aktuális), a netet elárasztó felvételek sérült gyerekekről, lerombolt házakról, romokról mindenfelé. Jelenleg is rengeteg gyerek él ezen a területen, akik tán ugyanazokon mennek keresztül, mint Zlata, ha nem rosszabb dolgokon.

Így hát hazavittem és nekikezdtem.
Nehéz értékelni, hisz egyrészt egy 13 éves kislány sorairól van szó.
Másrészt ez nem regény, hanem a valóság.
A napló célja nem az volt, hogy egyszer kiadásra kerüljön és másokat "szórakoztasson", hanem egy kislány magának írta emlékül.
Így hogyan lehetne értékelni? Nehezen. A gondolatok, az írásmód olyan, amilyennek szerintem egy 13 éves kislánynak lennie kell. A napló a sajátja. Úgy fogalmaz benne, ahogy akar. Nyilván, ha szórakoztató irodalom lenne, akkor lehetne benne hibákat találni, de nem az. Amiről pedig szól. ... Abba szintén nem lehet belekötni, hisz a valóság.

Nem egy olyan napló, ami maximálisan le tudott volna kötni, de ettől függetlenül nagyon kíváncsi voltam Zlata és a családja sorsának az alakulására, így nagyon sajnáltam, hogy minden megszakadt, amikor a naplót külföldre vitték, hogy kiadják. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mi történt a háború végéig velük és utána.

Eredeti címe: The Secrets of 
Sir Richard Kenworthy (2015.)
Kiadta: GABO (2015.)
Oldalszám: 414
Forrás: könyvtár
Értékelésem:

Smythe-Smith Kvartett 4.

Miről szól?

A fülszöveg

"Sir ​​Richard Kenworthynek kevesebb, mint egy hónapja van, hogy feleséget találjon magának. Tudja, hogy nem lehet túl válogatós, de amikor meglátja a csellója mögött elbújó Iris Smythe-Smitht a hírhedt családi zeneesten, úgy véli, kincsre bukkant. Iris pontosan az a fajta lány, akit első pillantásra észre sem vesz az ember… sőt másodikra sem, de mégis van benne valami… valami forr a felszín alatt, és Sir Richard tudja, hogy ő az igazi.
Iris Smythe-Smith megszokta, hogy alábecsülik. Szalmaszőke hajával és csendes, visszafogott intelligenciájával hajlamos beleolvadni a környezetébe, és számára ez így nagyon is megfelel. Így aztán, amikor Richard Kenworthy ragaszkodik hozzá, hogy bemutassák, Iris gyanakodva fogadja. A férfi udvarol neki, elbűvöli, és minden szempontból olyan benyomást kelt, mintha beleszeretett volna, de Iris nem igazán tudja elhinni, hogy ez így lenne. Amikor pedig a férfi házassági ajánlatát követően a lány kompromittáló helyzetben találja magát, amely után nem marad választása, kénytelen azt hinni, hogy a férfi titkol valamit… Bár a szíve azt súgja, mondjon igent."

Hogy tetszett?

Mivel már olvastam a sorozat előző köteteit, így természetesen nem maradhatott ki a sorból a következő sem. Főleg azok után, hogy a 3. részben Iris többször feltűnt, így nagyon kíváncsi lettem az ő történetére. Csalódtam-e? Nem.

Miközben olvastam a történetet többször felötlött bennem a gondolat, hogy a fenébe csinálja Quinn, hogy a történeteinek a főszereplőit, a szálakat, így tudja keverni és fel-felemlegetni őket a köteteiben. Itt pl. szóba kerülnek a Bridgertonok, de a Bevelstokeok is, de még a Minden és a holdban feltűnt Henriett is. Hihetetlen, hogy ennyire egyben tudja tartani a kitalált szereplőinek a történeteit, így keverni a szálakat és felemlegetni őket. Kalapomat emelem előtte, hogy nem zavarodik össze. :oD

De térjünk vissza a történetre.
Iris is a szerencsétlen Smythe-Smitht család sarja, így akik ismerik őket nem kell bővebben kifejtenem, hogy ez mit is jelent. :oD

"  – És a csellónál… – húzta végig az ujját Winston a műsorfüzet lapjain, míg megtalálta a megfelelő helyet. – Miss Iris Smythe-Smith.
    – És vele mi a baj? – kérdezte Richard, mert valószínűtlennek tűnt, hogy semmi gond ne legyen a lánnyal.
    Winston vállat vont.
    – Amennyire tudom, semmi.
    Ami nyilván azt jelenti, hogy jódlizik a szabadidejében. Amikor éppen nem állatokat töm ki.
    Krokodilokat."

Aztán megjelenik a színen Richard, akinek valamiért sürgősen feleséget kell találnia és úgy gondolja, hogy Iris lesz a tökéletes ara. Az olvasónak fogalma sincs arról, hogy a férfi miért siet ennyire, de azt sejteni lehet, hogy valamit nagyon titkol és a célja eléréséhez szüksége van egy feleségre. Attól se riad vissza, hogy a kiválasztottat kompromittáló helyzetbe hozza, ezzel sürgetve meg a házasságot.
Ettől függetlenül nem éreztem ellenszenvet a férfi iránt, mert éreztem, hogy bár rejteget valamit, de az valami olyasvalami lehet, amit Iris meg fog neki bocsátani, mert hogy szerelem lesz ebből az egészből, az nem volt kérdéses.
Aztán természetesen kiderül Richard hatalmas titka és hát igen. ... Nem számítottam arra, hogy az lesz a helyzet, ami lett, de annak örülök, hogy a történet végére minden jó és szép lett. :o)

Kedveltem a főszereplőket, a cselekmény is kellemes volt, bár most a humor véleményem szerint háttérbe húzódott.

Tudom, január nem épp mostanság volt és akkor megígértem, hogy igyekszem újra rendszeresen jelentkezni és hát ez nem jött össze. Olyan szinten nem, hogy még a blog 7. születésnapjáról is elfeledkeztem. :o( Pedig aki a molyon követ az láthatja, hogy olvasni ugyanúgy olvasok, csak mostanság valahogy az írás nem ment.

Januárban megosztottam veletek a jó hírt, hogy kisbabát várunk. Az első kb. 3 hónapban sem energiám, sem kedvem nem volt leülni az egész napos irodai munka után még itthon is a gép elé és pötyögni, így csak halmozódtak az elolvasott könyveim számai. Aztán amikor az energiám visszatért (vagyis nagyjából amikor elkezdődött a második trimeszter), a kedvem ettől függetlenül nem jött meg. Olvasni olvastam, de egyszerűen akárhányszor leültem hétvégente, hogy akkor most pötyögök, összehozok pár ép kéz-lábnak megfelelő gondolatot -vagy legalábbis valami olyasmit- kb. addig jutottam, hogy megnyitottam a blogon egy üres bejegyzés sablont. Egyszerűen nem ment. Csak néztem az üres oldalt, majd a billentyűzetet, de akármit is pötyögtem le, valahogy nem tűnt jónak, igazinak. Aztán eljutottam odáig is, hetek teltek el, de magát a blogot se nyitottam meg, hogy egyáltalán létezik-e még. A lehető legtávolabb kerültem a blogomtól, a könyves blogok világától. Egyszerűen csak visszavedlettem olvasóvá és odalett a blogos. Hogy jó volt-e így? Igen. Akkor erre volt szükségem. Sorban faltam a könyveket, még a molyon se jutottam el az értékelésekig -igyekszem majd pótolni azért őket-, nem hogy a bejegyzésekig. Persze néha végigfutott bennem, hogy mit tudnék erről írni itt, de aztán amikor végigfutott bennem az is, hogy na akkor megpróbálod? végül mégis megingattam a fejemet és hagytam az egészet a csudába.
Most mégis miért vagyok itt újra? Mert pótolni szeretnék. Újra kezdem érezni az ingert, hogy írnom kell, megosztanom a véleményeimet az olvasmányaimról. Ahogy nő a pocak -kezdek én is elnehezedni, túl vagyunk már a 2az1ben felén- , kezdek lassulni, újra elmélkedni, kicsit magamba fordulni. Így hát nekiálltam a pótlásoknak és a folytatásnak. ;o) Még pár hónapom van a Kicsi születéséig. :oD
Több, mint 1 hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta. Elmaradt a karácsonyi örömködés (kaptam könyvet és szuper könyves ajándékokat), az év végi visszatekintés, a decemberi összefoglaló, a kapott/beszerzett könyvek bemutatása, meg úgy alapjáraton kb. 10 könyvről szóló bejegyzés megírása és közzététele. Mert attól még, hogy itt nem jelentkeztem, szuper könyveket olvastam ám. Na meg kevésbé szupereket is. :oP 
Nem lehet ezt szépíteni, kivontam magamat a "forgalomból" és szépen elmaradtam mindennel.
Viszont jó okom volt minderre. ;o)

Az októberi és a novemberi összefoglalómban céloztam már egy nagy hírre, melyet hivatalosan bejelenteni akkor még nem mertem, nehogy túl korai legyen az örömködés, de most már szerintem bátran elújságolhatom nektek: kisbabát várunk. :o) És ő lenne az, aki miatt közvetve az elmúlt hónapban egyszerűen nem jött össze az írás.
A 8 évesemmel is anno hatalmas fáradságot éreztem a 12. hétig, de mindaz amit most éreztem kismiska ahhoz képest. Pedig akkor is tudtam érdekes dolgokat produkálni, ennek a pocakosságnak az első trimesztere bizony rátett még arra is. Az egy dolog, hogy olyan szinten fáradt voltam egész nap, hogy legszívesebben téli álmot aludtam volna az elmúlt időszakban, de ehhez gyengeség és levertség is társult, na meg elég nagy kedvetlenség is. Egyszerűen örültem annak, hogy reggel képes voltam elindulni munkába, hogy ott nem aludtam el és amikor délután hazaértem másra se tudtam gondolni mint arra, hogy végre mikor aludhatok. A hétvégéken pedig - amikor lehetett volna egy kis időm a bloggal foglalkozni -, hát ciki vagy sem, de sokszor arra nem tudtam rávenni magamat, hogy kikecmeregjek az ágyból, így képes voltam teljes napot ágyban fekve lustálkodni.
Viszont most úgy érzem - bár semmit se akarok elkiabálni -, hogy kezd szűnni az állandó fáradság és társai (hétvégente már képes vagyok kiszállni az ágyból és tenni a dolgomat), így remélem, hogy hamarosan vissza tudok térni teljes gőzzel. Hisz írni van miről. :o)

Eredeti címe: The Three (2014.)
Kiadta: Kulinária (2015.)
Oldalszám: 454
Forrás: saját
Értékelésem:

A Hármak #1

Miről szól? 

A fülszöveg

"Az ​​évtized legfeketébb könyve. Négy repülőgép-katasztrófa. Három túlélő gyerek. Egy üzenet, amely örökre megváltoztatja a világot.
Stephen King így fogalmaz a könyvről: A Hármak tényleg csodálatos. Elsöprően izgalmas és lebilincselő. Eddig 19 országban jelent meg, hamarosan tévésorozat készül belőle.
Fekete csütörtök: ezt a napot senki sem felejti el. Négy utasszállító repülőgép szinte egyszerre zuhan le a világ négy különböző pontján.
Csupán négy túlélő van. Három közülük gyerek, akik szinte sértetlenül megmenekülnek. De egyre furcsábban viselkednek.
A negyedik túlélő egy amerikai háziasszony, aki nem sokkal a tragédia után meghal. Ám előtte fontos üzenetet küld a telefonjáról a lelkipásztorának.
Az üzenet örökre megváltoztatja az emberek sorsát.
Isteni gondviselés vagy ördögi cselszövés?"

Hogy tetszett?

Én még ilyen hülyén sose éreztem magamat könyv olvasása során, ezt már a bejegyzés legelején le kell szögeznem.
Először is kezdjük akkor azzal, hogy miért is döntöttem amellett, hogy pont ezt a könyvet olvasom el. Igazából fogalmam sincs. Tán Stephen King ajánlója miatt vagy csak az érdekesnek tűnő fülszöveg eredményeként, a fene se tudja már mi tette fel az i-re a pontot (vagy lehet egyszerűen csak az, hogy jön a folytatása), egyszerűen csak nekiálltam. És már az első pár oldal után azt se tudtam hol vagyok és egyáltalán mi a fészkes fene is ez az egész.

Az adott, hogy lezuhan 4 repülőgép és a szerencsétlenséget 3 (4?) gyerek éli csak túl.

"Tudjuk, hogy egy a 27 millióhoz az esélye annak, hogy valakit légi baleset érjen. Tehát mennyi az esélye annak, hogy ugyanazon a napon négy repülőgép járjon szerencsétlenül mindössze HÁROM túlélővel? Ennek az esélye lényegében kimutathatatlan."

Természetesen egyből jönnek a rémhírek, hogy itt a Világ vége, mert beteljesült a jóslat, eljöttek az Apokalipszis lovasai stb. Ráadásul egyes túlélők furán kezdenek el viselkedni (egyeseknek a családjuk is), mintha megszállta volna őket valami.
A történet vége? Kiábrándító, mindenesetre letisztult bennem minden, amit addig nem tudtam hová tenni.

És akkor most folytassuk azzal, miért is éreztem hülyén magamat a könyv olvasása során. Ez lehet végülis a szerző dicsősége, de ennek ellenére nálam nem pozitívumként jelent meg.
Maga a történet a túlélők és rokonaik, ismerősek beszámolóiból, chat beszélgetésekből, interjúkból, stb. áll. És itt jött a probléma. Annyira összerakott, jól megszerkesztett az egész, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy amit olvasok az igaz avagy sem. Egy dokumentumkönyv jött létre, amiben azért benne volt a szórakoztató irodalom is, de mégis ott motoszkált végig bennem, hogy most mindez tényleg megtörtént vagy csak kitalálta a szerző? Többször elgondolkodtam azon, hogy emlékszem-e olyan esetre amikor valami hasonló dolog történt volna, de semmire se jutottam az emlékeimben.

Úgyhogy Lotzot végülis gratuláció illeti, mert nagyon jól el tudja bizonytalanítani az olvasót és meg tudja téveszteni. Ettől függetlenül viszont nem tudott lekötni a története. Lehet, hogy azért, mert annyira az volt bennem, hogy ez most igaz vagy sem és szinte rohantam az olvasásával, hogy kiderüljön és nem adtam magamnak időt igazán élvezni, de az is lehet, hogy alapjáraton nem tetszett volna akkor sem, ha nem rohanok vele.

Kiadta: Libri (2016.)
Oldalszám: 467
Forrás: kiadó
Értékelésem:

Miről szól?

A fülszöveg

"1760-ban ​​Zsófia, az utolsó bécsi boszorkány lánya szomorúan fogadja a Habsburg-trónörökös, József főherceg közelgő házasságának hírét. A lány évek óta titokban rajong Mária Terézia elsőszülött fiáért, és az esküvő napján úgy érzi, valamivel fel kell hívnia magára a főrangú ifjú figyelmét. Ám ehelyett egy másik fiatalember szeme akad meg rajta; a daliás Kolosy Károly, a királynő magyar királyi testőrségének tagja még párbajozik is érte…
Zsófia története egy szerelmi dráma súlyos következményei miatt Párizsban folytatódik, ahol az ő és a családja sorsa akarata ellenére is összekapcsolódik a Habsburgokéval – József császár után Marie Antoinette-ével is. A francia forradalom kitörése előtti években a királyi udvar látszólag fényűző élete mögött rejtett tragédiák sora húzódik meg, amelyekről csak az uralkodók bizalmasai tudhatnak. Közöttük van Zsófia is, aki hiába is próbálna kívülálló maradni, az egyre baljósabb események őt is magukkal sodorják, és hamarosan már a saját és a családtagjai életéért kell küzdenie."

Hogy tetszett?

Nagyon kedvelem Fábián Janka történeteit, mert véleményem szerint annyira egyedi stílusban tudja a történelmet visszaadni az olvasóknak, hogy egyszerre érezzük azt tényleg szórakoztató irodalom amit olvasunk, ugyanakkor olyan történelem tudásra teszünk szert az olvasása során, ami miatt mégis csak több lesz a története, mint egyszerű "szórakozás". Így volt ez most Az utolsó boszorkány lányával is. Könnyed, szórakoztató történet, de annyira élethűen van beleszőve a történelem, hogy jóval többet kaptam, mint az egyszerű szórakoztató irodalom olvasása során. Már-már bátran merem azt írni, hogy az írónő stílusa és cselekményszövése Dumasra emlékeztet. Főleg a franciaországi résznél.

De akkor kezdjük a legelején: kézbe vehettem a könyvet. És tátva maradt a szám. :o) Gyönyörű, csodálatos kivitelezés. Kemény kötés, lágy, finom, nőies és mégis egyszerű borítóval valamint belső könyvjelzőcskével, aminek nagy hasznát tudjuk venni.
És amikor nekikezdtem az olvasásának? Azonnal megbabonázott és magával sodort. Reggelente munkába menet a vonaton és hazafelé jövet szintén a vonaton olvastam. Mindig alig vártam, hogy végre vonatra szállhassak és folytathassam az olvasását. :o) Imádtam minden sorát! Imádtam a szereplőket, imádtam a cselekményt és imádtam, hogy a megkedvelt szereplőkkel 1760-tól 1793-ig maradhattam együtt.

A történetünk kezdetén Zsófia még csak egy kis csinos bakfis, aki után a férfiak megfordulnak, a lány pedig élvezi ezt a figyelmet. Kérőkben se szűkölködik, de eddig mindenkit kikosarazott. Aztán egy napon, mivel az édesanyja bejáratos Mária Teréziához, váratlanul összetalálkozik  a leendő királlyal és azonnal fülig beleszeret.
Ez a szerelem plátói, de a lány annyira nem lát, nem hall, hogy bár új udvarlója akad, fittyet se hány rá igazán. Aztán felbukkan egy újabb lovag, aki erőszakosabb, mint a kedves Kolosy és mindent összekuszál.
Telik-múlik az idő, végül a sors úgy hozza, hogy Zsófia álma teljesül, József felfigyel rá. Így a sorsát pedig nem kerülheti el a fiatal lány.  ...

"- Rájöttem, honnan volt olyan ismerős a szeme - mondta a fiú, miközben Marie arcát bámulta.
- Micsoda?
- Tudja, a múltkor azt mondtam, mintha már láttam volna valahol. Most rájöttem, hol.
- Éspedig?
- A királynénak van hasonló szeme."

Nem folytatom tovább a cselekmény szövésének a rövid bemutatását, mert annyi kis apró meglepetés van benne, hogy lehetetlen úgy összefoglalnom, hogy ne lőjem le előre ezeket.
Így röviden csak annyi: olvassátok el ezt a könyvet! Annyira bájos, annyira könnyed, annyira szeretni való és annyi történelem van benne! Nagyon sok mindent meg lehet tudni Mária Teréziáról, az akkori életről.
Egyetlen dolgot sajnálok csak: túl korán véget ért! Még egy kicsit szőhette volna tovább Fábián Janka a szálakat. ;o)
A Kitekintőben olyan könyvekre próbálom felhívni a figyelmet, melyek kis hazánkban még nem jelentek meg, de jónak tűnnek a külföldi értékelések alapján. 

Angolul megjelent: 2016. júl.

Miről szól?

Sammie-nél egy genetikai rendellenességet diagnosztizálnak, mely miatt kezdi elveszíteni az emlékezetét. Elhatározza, hogy ezt nem engedi, ezért mindent megörökít egy emlékkönyvben a családjáról, a betegségéről, a szerelemről és a barátságról.

Miért?

Még belegondolni is fájdalmas, mi lenne ha egy nap közölnék velem, hogy egy betegség miatt az emlékeimet el fogom veszíteni. Hisz az emlékek adják a múltunkat, önmagunkat, belegondolni se akarok milyen lenne az életem anélkül, hogy tudnám honnan jöttem és az utamon ki kísért végig, ki jött velem.