Mi is az A postás mindig kétszer csenget?: Ez az esemény külföldi blogok mintája alapján indult. A résztvevő bloggerek hetente, havonta -kinek, hogy- beszámolnak egy-egy bejegyzésben arról, hogy az adott héten/hónapban milyen könyveket vettek, kaptak recenzióra, kölcsön, cseréltek, kölcsönöztek a könyvtárból, stb.


Tudom-tudom, szép termésem volt a hónapban. :o)
Saját szerzemény a Sorok között, Szulejmán és magyar udvarhölgy, Az Ékkő, 11 botrány egy herceg meghódításához és az Egy másodperccel később. Bár még egyiket se olvastam, de utólag se bántam meg egyik beszerzését sem, mert mindegyik könyv nagyon-nagyon érdekelt. Remélem, hogy így fogok nyilatkozni akkor is, amikor elolvastam már őket. ;o)

Recenzió keretében érkezett hozzám a Libritől Az utolsó boszorkány lánya és az Egyszeregy. Nem csalódtam Fábián Jankában, ez a története is nagyon tetszett. Bár Viki történetével még nem végeztem, de az eddigiek alapján ki merem jelenteni, hogy ő se okozott most sem csalódást.
Az Agavetől érkezett az Alvó óriások, melyre nagyon vágytam, így nagyon örültem annak, hogy a kiadó révén kézhez kaphattam.
A Felhasadó sebeket Leventétől kaptam és mivel az előző részek is nagyon tetszettek, így nem kis elvárásom van a mostani rész irányába. ;o)
A Művelt Nép Kiadótól érkezett a November előtt. Hogy mi keltette fel az érdeklődésemet a könyv irányába? A fülszöveg vagy a borító? Már nem is tudom, de kíváncsi leszek a végeredményre.

Természetesen nem maradhatott ki a hónapban a könyvtár sem, onnan érkezett velem haza a Zlata naplója, A Sötétség Rendje, Babaarc, Anasztázia. A Zlata naplóját kivégeztem már, nehezen fogom találni a szavakat a bejegyzés írása közben majd. A másik 3 kikölcsönzött könyvre is nagyon kíváncsi vagyok, a kérdés már csak az, hogy el fogom-e tudni őket olvasni a kölcsönzési idő letelte előtt? ;o)
Nem tudnám igazán megmondani, hogyan is állok a novemberrel. Inkább amolyan semleges hónapnak érzem mint olyannak, ami maradandó és boldog nyomot tudna hagyni maga után. Ilyenkorra a fák levelei lehullanak és biztos részünk volt már nagy esőben, így sárosan, rothadozva hevernek a földön, ami számomra az őszben a leglehangolóbb dolog. Egyre korábban van sötét és reggel munkába menet is az van még. Ráadásul beköszönt a hideg is, amit nem szeretek. Úgyhogy többnyire tán lehangol a november.
Ugyanakkor igen, az ünnepi időszak előfutára ez a hónap és erre gondolva mindig érzem az ünnepi bizsergést, a készülődést.
Tán leginkább úgy tudnám röviden és tömören összefoglalni a kapcsolatomat az év 11. hónapjával, hogy tegyük fel forró csokit isztok, melynek a tetején hab van, amit utáltok. Ahhoz, hogy eljussatok a forró csokiig, vagy ki kell kanalaznotok a habot, vagy össze kell keverni, vagy félre kell tenni, de valamit tenni kell vele, hogy végre eljussatok odáig, amit annyira szeretnétek már. :o)

A hónap képe

saját készítésű fénykép
Készült: otthon
az egyik aktuális olvasmányom
+
az első ünnepi sütés maradéka

3 gondolat, ami novemberben történt velem

  1. A hónap legnagyobb öröme az, amire az októberi összefoglaló megírásakor gondolni se mertem volna, bár nagyon reménykedtem benne ennek ellenére. :o) (Utalás: 3 gondolat, ami novembertől remélek; 1. pont) De még, hogy biztossá váljon az örömöm, maradok továbbra is titokzatos és ha minden jól alakul, akkor a következő hónapban már megsúghatom, hogy mire fel volt ez az egész.
  2. A hónap második legnagyobb öröme, hogy sikerült a forgalmi vizsgám is, sőt, már ott tartunk, hogy várom a jogosítványom postázását. :o) Kemény kb. fél év van mögöttem, mire végre eljutottam idáig, de igen, sikerült!
  3. Nem aprózom ám el a karácsonyi ajándékok beszerzését, már november végén a fele ajándékot beszereztem, már csak pár apróság van hátra. Kimondottan büszke vagyok magamra, hogy ilyen korán a legnehezebbeket letudtam, megfontoltam döntötten, beszereztem őket, így remélhetőleg megúszom az idei idegbajt és kapkodást az ajándékok, készülődés miatt, de térjünk majd erre vissza 1 hónap múlva. :oP

TOP3 könyv, amit a hónapban olvastam

Novemberben 12 könyv olvasását fejeztem be illetve kezdtem neki, de ezek közül a befejezett TOP3:
Jordi Llobregat: Vesalius titka
Fábián Janka: Az utolsó boszorkány lánya
Anne C. Voorhoeve: Liverpool Street

Blogélet a hónapban

7 könyves bejegyzést tettem közzé ebben a hónapban - amin eléggé meg is lepődtem, mert még nekem is eléggé kevés -, de hozzá kell tennem, hogy volt egy-másfél hetem amikor olyan szinten elhavaztam az élet minden területén (a forgalmi vizsgára való felkészülés és az ezzel járó stressz mindent felülírt), hogy ez az oldalon is meglátszott sajnos.
Tán legjobban a 7 könyves bejegyzés közül a  Brittainy C. Cherry: Lebegés c. könyvéről készült tetszett.
Véget ért Az ajánlj egy könyvet a figyelmembe nyereményjáték, melynek érdekessége, hogy pont a fent nevezett könyvből sorsoltam ki egy példányt. :o)
Nézzük akkor a statisztikát:
A 7 könyves bejegyzés közül a legtöbben Sienna Cole - Laura Porter: Száz ​évvel utánad c. könyvéről olvastatok.
A hónap legolvasottabb bejegyzése pedig egy Jo Frost babás könyv volt, amiről még 2011-ben írtam.
Forgalom tekintetében a november megismételte az októbert, ugyanis a legtöbben itthonról, az USA-ból és Németországból kattintottatok az oldalra.

3 gondolat, amit decembertől remélek

  1. Bízom abban, hogy nagyon szép, családias, meghitt ünnepeink lesznek és a Gyerkőc nagyon fog örülni mindennek.
  2. Bízom abban, hogy a titkolózásnak jövő hónapban vége lehet.
  3. Bízom abban, hogy jól zárjuk ezt az évet és szerencsésen, egészségesen, boldogan kezdjük a 2017-et.
Eredeti címe: Liverpool Street (2008.)
Kiadta: Könyvmolyképző (2015.)
Oldalszám: 528
Forrás: könyvtár
Értékelésem:

Miről szólt?

A fülszöveg

"1939 tele, Liverpool Street vasútállomás, London. Egy tizenegy éves berlini kislány, Ziska Mangold leszáll a vonatról. Nem akármilyen vonat ez, hanem egyike azoknak a gyermektranszportoknak, amelyek közel tízezer fiút és lányt menekítettek ki a náci Németországból. Ziska pontosan tudja, mit akar: amint lehet, ki kell juttatnia a szüleit és legjobb barátnőjét, Bekkát is. Ám nem sok ideje marad, a gyilkos háború már előreveti árnyékát. Ziskára egy idegen család, egy idegen nyelv, honvágy és bizonytalanság vár – de egyúttal élete legnagyobb kalandja is. Hét évvel később pedig meg kell hoznia egy nehéz döntést.
Anne C. Voorhoeve izgalmas, lebilincselő regénye azokról a zsidó gyerekekről szól, akiket a náci uralom alatt a szüleik nélkül „transzportáltak” Angliába, nevelőszülőkhöz. A szerző rendkívüli beleérzéssel veti papírra Ziska Mangold történetét, aki eleinte nem is tudja igazán felfogni, mit jelent zsidónak lenni.
Szokatlan látásmód, megindító történet a megmenekült gyermekek sorsáról."

Hogy tetszett?

Már akkor nagyon kíváncsi lettem erre a történetre, amikor még csak a várható megjelenése előtt állt. A fülszövege maximálisan megnyert. II. vgh., zsidó üldöztetés és egy 11 éves kislány, akinek sikerül még időben Angliába menekülnie, de a szülei nélkül.
A Liverpool Street egyszerre nagyon gyermeki, bájos, ugyanakkor a történelem annyira sokkolóan van belefűzve ebbe a gyermeki bájba, hogy földhöz vágja az olvasót.

Ziska szülei bár nem hithű zsidók, de a származásukat nem tudják tagadni. A szülők sokáig gondolkodnak azon, hogy meneküljenek vagy sem, majd addig húzzák az időt, amíg már nincs erre lehetőségük. Egyetlen dolgot tudnak még tenni, feltenni Ziskát az egyik gyermektranszportos vonatra és búcsút venni tőle.

"Az elsötétített vonat továbbhaladt velünk – kereken százhúsz félelemmel teli, kíváncsi, szomorú és izgatott berlini gyermek, akikhez Hamburgban még egyszer ugyanennyi csatlakozik majd. Németország aludt, senki sem tudott a mi utazásunkról, senki nem fogja észrevenni a hiányunkat."

Bele se akarok gondolni abba, mit érezhet egy édesanya, amikor így kell elengednie a gyermekét. Amikor tudja, nem lesz ott mellette, hogy megvédje ha baj lesz. Hogy nem tudja, ha a vonat megérkezik mire számíthat a kislánya, bántani fogják vagy sem, hogy fog túlélni, de akkor is el kell engedni a kezét, mert így esélyt ad neki a túlélésre. Belegondolni se akarok, hogy tud egy édesanya elbúcsúzni úgy a gyermekétől, hogy lehet soha többet nem látja őt. Mire gondolhat? Mit mondjon utoljára neki? Hogyan biztosítsa arról, hogy szereti őt és pont ezért küldi el?

"Láttam magam, amint a vonat ablakában állok, kezemet anyám felé nyújtom, miközben ő a mozgó vonat mellett fut, és a nevemet kiáltja. Én is kiáltok, még feltétlenül közölni akarok vele valamit, de egy szót sem bírok kinyögni. Láttam, amint ő magányosan áll a peronon, én pedig elindulok Angliába, anélkül, hogy megmondtam volna Mamunak, mennyire szeretem, és hogy megbocsátok neki, amiért elküldött."

Egyszerre haragudtam Ziskara, amiért haragot érzett az édesanyja iránt, amiért így elengedte, ugyanakkor öleltem volna magamhoz, mert mégis csak egy gyermek, aki egyedül maradt. Ugyanakkor szerencséje volt, mert remek nevelőszülőkhöz került, de a háború Angliát se kerülte el ugyebár.

Nagyon megindító történet, mely olvasása során többször fojtogatott a sírás. Egyszerre éreztem át a szülők helyzetét, akik Németországban rekedtek, hisz tudtam, hogy mi történt akkoriban a zsidókkal, ugyanakkor éreztem át szegény kislány helyzetét, akinek messze kell túlélnie, egyedül a szüleitől. Átéreztem az önmagával való viaskodását, hisz az eltelt évek alatt megszerette a nevelőszüleit és igazán mellettük nőtt fel, hogy helyes-e szeretnie őket, van-e joga hozzá?

Majd a háború véget ért és kiderült, hogy ki, milyen sérülésekkel vészelte át az elmúlt éveket.


Kiadja: Maxim

Miről szól?

FIGYELEM, csak lányoknak!
Egy oldal, amit kisminkelhetsz, egy másik, amire ruhákat tervezhetsz. Vagy varrj fel egy gombot, csomagold a könyvbe a tízóraid, ragassz bele csillogó holmit, vagy írd bele a legféltettebb titkaidat. Ezzel a könyvvel mindent megtehetsz, ami szórakoztat!

101 vicces, meglepő és király ötlet vár rád, ami felébreszti a kreativitásodat. Szóval kezdj neki, engedd szabadjára a fantáziádat és nyírd ki csajosan!

Miért? 

Mostanság nagy népszerűségnek örvend a Nyírd ki ez a naplót! mizéria és hát be kell vallanom, hogy bár nem vagyok túl kreatív emberke (a 7 éves Gyerkőcöm szebben rajzol szerintem, mint én), ettől függetlenül engem is elkapott a láz.
Így amikor megláttam ezt a könyvet, hogy kimondottan csajosan kellene kinyírni, egyből kíváncsi lettem rá.
Eredeti címe: Er ist wieder da (2012.)
Kiadta: Libri (2013.)
Oldalszám: 342
Forrás: saját
Értékelésem: 

Miről szól?

A fülszöveg

"2011. nyara. Berlin közepén egy üres telken, katonai egyenruhában egy ötvenhat esztendős férfi ébredezik: Adolf Hitler. Amit talál: béke, demokrácia, rengeteg külföldi és egy női kancellár… Ebben az új világban a tőle elvárható fanatikus hittel új karrierbe kezd a televízióban.
Timur Vermes káprázatos szatírájának Hitlere nemcsak végtelenül komikus figura, de ijesztően valóságos is. Meghűl az ereinkben a vér, hogy milyen könnyen megtalálja a helyét egy cinikus, gátlástalan világban, ahol a demokrácia hosszú évtizedei után a demagógia, a nézettségi adatok és a like-gombok nyomogatása vezérli a közéleti cselekvést. A könyv a megjelenése óta töretlen sikert arat Németországban, olvasók százezreit bűvölte el, és a világon szinte mindenütt az idei év egyik legjobban várt megjelenéseként beszélnek róla."

Hogy tetszett?

Bevallom őszintén azért került ennyire a listám élére ez a könyv, a több száz várakozó pozícióban álló elé, mert a kozmetikusom annyira ajánlgatta -fantasztikus, minél előbb olvasnod kell, kihagyhatatlan, sírva fogsz röhögni rajta-, hogy felkeltette az érdeklődésemet és nekikezdtem.
Az első X oldal tényleg egész kellemes és humoros volt, de aztán valahogy nem. Pedig az elképzelés nem rossz, tán még a tetszésemet is elnyerhette volna, ha rövidebb és ha a közepétől nem lett volna olyan lagymatag, önmagát ismétlő, mint amilyen lett.

"A hitlerjugendisták szemében nem tűnhettem eléggé gyámoltalannak, látszott rajtuk, hogy folytatni akarják a futballozást, mindenesetre vezetőjük a bajtársai felé fordult, miáltal olvashatóvá vált a neve, amelyet édesanyja varrhatott fel rikító színű mezére. Megszólítottam.
– Hitlerjugend Ronaldo! Merre van az utca?"

Játsszunk el a gondolattal, hogy valami csoda folytán 2011 nyarán egy üres telken Hitler egyszer csak felébred, mintha csak elaludt volna és az elmúlt években csipkerózsika álma lett volna. Magához tér, jól megdöbben, hogy a Birodalom semmivé lett, mivé fejlődött a technika, meg egyáltalán mi a helyzet az országában, mivé lett.
Szerencséje is van, mert az emberek úgy gondolják, hogy egy színész, aki annyira beleéli magát a szerepébe, hogy már magáról is elhiszi, hogy tényleg ő Hitler. Egy TV stúdió felkarolja, műsort kap, saját irodát titkárnővel, találkozik politikai szereplőkkel, de természetesen egy célja van csak: uralomra törni.

"– Nézze, nem akarom megbántani, de ezt így biztosan nem fogják átengedni a jogi osztályon, mégsem írhatom azt, hogy… Szóval ha meglátják a szerződésen, hogy „Adolf Hitler”.
– Miért, mi mást írna rá?
– Ne haragudjon, hogy még egyszer megkérdezem, de tényleg így hívják?
– Nem – szóltam elkínzott hangon –, természetesen nem így hívnak. Az igazi nevem Schmul Rosenzweig.
– Tudtam én – hallhatóan megkönnyebbült a szerencsétlen. – Hogy írják azt, hogy Schmul? Van benne néma há?
– Tréfa volt! – kiabáltam.
– Ja, értem. Ajjaj. Kár."

Mint ahogy említettem már, az eleje elég kellemes volt, humoros is. DE aztán a közepétől a szerző lényegében ismételgeti önmagát, ugyanazokat a köröket futja le Hitlerrel csak más helyszíneken és szereplőkkel. Vagy TV-ben szerepel, vagy rádióban, vagy újságban és csak mondja-mondja, mintha beszorult volna a gomb és nem tudna semmi újat nyújtani már. A nézők meg nevetnek, mert milyen jól játssza már a szerepét. Senki fejében nem fordul meg, hogy azért ácsi, színész vagy nem színész, de azért kezdi már elvetni a sulykot, nem?

A lényeg a lényeg, hogy ennek a történetnek vagy rövidebbnek kellett volna lennie vagy egy idő után máshogy kellett volna szőnie a szálakat a szerzőnek és újat mutatnia.
A könyv 1/3-a vagy esetleg a fele egész olvasmányos volt, de utána már csak azért nem tettem félre, mert ha elkezdtem, akkor be is fejezem már az olvasását. A végére se lett jobb, sőt, megkönnyebbültem, hogy végre a végére értem.

Mi is a Ti kérdeztétek? Külföldi minta alapján a Musing Mondays mintájára kialakult rovat, mely során kérdéseket tehettek fel és ezek közül hetente egyre válaszolok.
Tavaly a rovatfrissítéseknek köszönhetően sok kérdés érkezett hozzám, így egyenlőre ezekre fogok válaszolni. De mindezektől függetlenül ne fogjátok vissza magatokat, az utánpótlásra szükség van. ;o) Így ha kérdeznétek, akkor bátran írjatok nekem ERRE az e-mail címre.

"Rendszeresen mely könyvkiadókkal tartod a kapcsolatot?"
(Kovács Ivett)

A 6 blogos évem alatt nagyon sok hazai könyvkiadóval kapcsolatba kerültem, de ezek a kapcsolatok egy idő után valahogy megpihennek, majd újra erősödnek, újra megpihennek és így tovább. Minden attól függ, hogy épp milyen stílusú könyves lázban égek, mik azok, melyek inkább le tudnak kötni az adott életszakaszban.
Az utóbbi időben a GABO-val és az Agaveval tartom tán a legrendszeresebben a kapcsolatot, de szerintem nincs olyan hazai kiadó, akikkel ne állnék valamilyen szinten kapcsolatban.
Eredeti címe: Lettera a un bambino mai nato (1975.)
Kiadta: Cartaphilus (2010.)
Oldalszám: 128
Forrás: saját
Értékelésem: 

Miről szólt? A fülszöveg

„Ma ​​éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből” – kezdi születendő gyermekéhez intézett monológját Fallaci önéletrajzi ihletésű könyvének hősnője. A felfedezés nyomán ezernyi kérdés fogalmazódik meg benne: Mi a szeretet? Mit ér a család? Mely pillanatban kezdődik az emberi élet? Férfinak jobb-e születni vagy nőnek? Hogyan egyeztethető össze egy nő életében a hivatás és a gyermekvállalás? S mind közül a legfontosabb: vajon van-e joga rákényszeríteni akaratát az éppen csak megfogant lényre? Kegyetlen őszinteséggel faggatja önmagát, gyengeségeit sem szégyelli, kétségbeesését sem titkolja, de minden sorát az élet szeretete hatja át.
A női és általában az emberi lét nagy kérdéseit feszegető, mégis rendkívül olvasmányos mű évtizedek óta őrzi népszerűségét. Első megjelenése, az 1970-es évek óta mit sem veszített aktualitásából, frissességéből. A szöveget a legújabb olasz kiadáshoz igazított fordításban adjuk közre.

Oriana Fallaci Firenzében született 1929-ben. Újságíróként rengeteg híres személyiséggel, politikussal, művésszel készített interjút. Regényeit, riportkönyveit számos nyelvre lefordították. A magyar olvasók többek között a Ha meghal a Nap, a Pénelopé a háborúban és az Insallah című könyvek révén ismerhették meg. Szenvedélyes állásfoglalásai többször is nagy vitát váltottak ki. Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltötte. 2006-ban hunyt el szülővárosában.

Hogy tetszett?

Hogy lehet az, hogy egy ilyen picike, rövid történet, ennyi mély érzelmet foglaljon össze?
Fallaci története kortalan. Ha nem látom a saját szememmel, hogy mikor került először kiadásra, meg nem mondtam volna, hogy nem egy mai modern történet, annyira kortalan az a téma amit feldolgoz, az érzelmekről, gondolatokról nem is szólva.

"Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni, aki valaha sokat sírt. Sírni könnyű, nevetni nehéz."

Levél ​egy meg nem született gyermekhez elég komor hangulatú történet, végig egyfajta búskomorságot érezhet az olvasó még akkor is amikor tudja, hogy örülnie kellene, hisz gyermeket várni szép és jó dolog. Aztán ahogy egyre jobban belemerülünk az olvasásba, elfoghat minket egy olyan érzés is, hogy igen, gyermeket várni jó dolog, de biztos jó dolog gyermeket szülni erre a világra és kitenni mindannak, ami történhet vele?
Fallaci annyira magába és a gondolataiba van süllyedve, annyira búskomor, hogy ezt akarva-akaratlanul, de ráragasztja az olvasóra is.

Lényegtelen, hogy a 70-es években járunk, vagy most 2016-ban, a gondolatai kortalanok. Biztos jó döntés gyermeket világra hozni ebben a világban, amikor azt látjuk amit láthatunk, ha körül nézünk? Jó döntést hozunk, amikor gyermeket akarunk? Erre a világra, amikor háborúk dúlnak és dúlhatnak, amikor nő a szegénység, amikor a Földünk lényegében haldoklik? Világra hozzuk a gyermekeinket, mert szeretnénk, mert bízunk abban, hogy szép jövő és békés élet áll előttük. De hogy lehetünk biztosak abban, hogy 5-10 év múlva nem történik valami katasztrófa (gondoljunk pl. a II. vgh.-ra) és ott lesz mellettünk ez a gyermek szenvedve? Akkor lehet, hogy megbánjuk majd, hogy világra hoztuk, mert nem tudunk róla úgy gondoskodni, ahogy szeretnénk és a gyermekünknek nyilván a legjobbat szeretnénk.

És akkor itt jön Fallaci gondolata, hogy a megszületéssel esélyt adunk nekik. Ha nem születnek meg, esélyt se kapnak arra, hogy szép, békés életük legyen. Az életet vesszük el tőlük.
Ugyanakkor nem vigasztal ez a gondolat sem, ha magam előtt látok egy háborús övezetben készült fényképet, amin épp egy gyermeket mentenek ki aki valószínűleg elveszítette minden hozzátartozóját. Vagy épp a gyermekéhezésről látok felvételeket. Milyen esélyt adnánk ezeknek a gyermekeknek? Egy felnőtt még ki tud törni, tud magára vigyázni, de egy gyermek a szeretteire van utalva. Ebből a gondolatmenetből kiindulva nem vigasztal a tudat, hogy legalább esélyt kapnak. Mert az eséllyel már csak akkor tudnak élni, amikor nagyobbak. Na de a kicsik?

"De boldogtalanul is arra gondolok, hogy sajnálnám, ha nem születtem volna meg, mert semmi sem rosszabb a semminél."

Nagyon kesze-kusza érzelmeket váltott ki belőlem a történet. Hol azt éreztem, hogy én erre a világra nem hozok több gyermeket, hol meg azt, hogy de igen, hisz szeretném. Úgyhogy Fallaci jól összekuszált a gondolataival. :oD

A történet mély érzelmeket tartalmaz, ugyanakkor nagyon jól bemutatja egy embrió, magzat fejlődését is.
És mivel a címe az, ami, így sejteni lehet, hogy mi lesz a történet vége. ...

Kiknek ajánlom a figyelmükbe?

Jó kérdés. Bátran mondanám, hogy mindenkinek, de szerintem inkább olyan olvasóknak, akik fel vannak készülve egy nagyon melankolikus, kicsit lehangoló, de ugyanakkor nagyon elgondolkodtató történetre, mely a babavárásra épül.