Szubjektíven könyvekről, adaptációkról és miegymásról

Rólam

Ha néhány információra vagy kíváncsi rólam, akkor jó helyen jársz. :o)


32 éves álruhás szupernő vagyok (egy, a több milliárdból természetesen): vagyis egy személyben gondoskodó édesanya (aki egyszerre tud bibis lábat kötözni, közben Megy a gőzöst énekelni, a készülő ételt kevergetni, de közben már porszívózni, mosógépből ruhákat kiszedni, postást beengedni *felsorolásnak sose lenne vége, így abba is hagyom* ... Ja, és tudok a homokozóban alagutat fúrni a kocsiknak, sőt, meg tudom különböztetni a Thomast a Jamestől és tudok kacsázni, de biciklizni nem. Fel merek még ülni a hintára *de ha hízok még pár kg-ot, akkor veszélyes kísérlet lesz*, le merek csúszni a csúszdán is, de hangsúlyoznom kell itt is, hogy MÉG *már ha senki se lát*.), csodálatos háziasszony (tisztára, mint egy jól beprogramozott robot: mosok, főzök, takarítok, vasalok, bevásárolok), még csodálatosabb élettárs (erre már ki se térek, mi más lehetnék?!), és remélhetőleg csodálatos alkalmazott. :oP
A kisfiam 7 éves, volt Thomas -ha elakadnátok, hogy mely vonatot hogy hívják a meséből, forduljatok hozzám bizalommal, képben leszek. :oP-, jelenleg Star Wars mániás.

Na de akkor az olvasás és én, hol is kezdjem?
Ha visszaemlékszem kiskoromra, beugranak mesekönyvek, pillanatok amikor valaki mesélt nekem, de ami igazán élénken él bennem az az, hogy ülök a nagymamám mellett az ágyon, épp könyvet olvasott, én nézegettem mellette a mesekönyvemet és egyszerűen nem értettem, hogy lehet az, hogy neki azok a betűknek nevezett micsodák összeállnak, érti őket, nekem meg miért csak úgy vannak ott értelmetlenül? A nagymamám amúgy is olyan volt számomra, mint egy szupernagyi, az olvasás képességét meg varázslatnak fogtam fel és alig vártam a percet, hogy én is megtanuljam majd.
Ha jól emlékszem harmadikba mentem, amikor nyári szünetre megkaptuk az első kötelező olvasmányunkat, a Vukot. Szinte az egész nyári szünet ráment mire végre befejeztem, de még mindig tisztán él bennem az érzés ennyi év távlatából is, hogy micsoda örömöt és büszkeséget éreztem, amikor elolvastam az utolsó szót is a történetből. Igen, befejeztem, egyedül! Elolvastam életem első könyvét! Szárnyaltam a büszkeségtől, berohantam a szüleim szobájába, boldogan meséltem nekik, hogy megcsináltam *mintha legalábbis megnyertem volna az Olimpiát mondjuk úszásban, ami már csak azért is nagy dolog lenne, mert nem tudok úszni* és már kértem is a következő olvasmányomat. Anyukám hirtelen azt se tudta, hogy mihez kapjon, nem nagyon volt felkészülve erre a rohamra, így végül egy Delfin könyvvel vonulhattam vissza a szobámba és onnantól kezdve nem volt megállás.
Mivel alapjáraton sose voltam társasági emberke, így gyerekként is inkább olvastam otthon, mint játszótereztem volna a többiekkel. Faltam a történeteket, úgy jártam az iskola könyvtárába, mint a többiek a büfébe. Emlékszem, hogy a könyvtáros néni egy nagy kockás füzetbe vezette, hogy ki milyen könyvet vett ki és olyan büszke voltam amikor lapoznia kellett, hogy új lapot kezdjen a nevemnek. :o)
Általános iskolásként gyermek- és ifjúsági irodalmat olvastam, majd gimnáziumba kerültem és sorra kerültek a komolyabb művek. Írhatnám, hogy tán sikeresen elindultam azon az úton, ami ahhoz vezetett, hogy belecsömöröljek az olvasásba, de ez szerencsére nem következett be. A következő éveim arról szóltak, hogy igazán a kötelező és az ajánlott irodalmakon kívül máshoz már sem időm, sem kedvem nem volt.
Majd egy idő után azon kaptam magamat, hogy falni kezdtem újra. Ekkor jött a Dumas és az AC lázam. Befaltam mindent, ami az utamba került. Erre még rá is segített, hogy a suli, munkahely miatt sokat utaztam.
Aztán teltek, múltak az évek és megtudtam, hogy édesanya leszek. Rávetettem magamat a babás könyvekre, minden jöhetett aminek köze volt a pocakossághoz, a kisbabákhoz és ahhoz, hogy vajon milyen lesz az élet vele. *mintha könyvekből ezt meg lehetne tudni, na de utólag mindig okosabb az ember* A pocakosságom vége felé kezdtem azon kapni magamat, hogy nem megy az olvasás. Folyamatosan elmerengtem, nem tudtam figyelni, semmi se tudott lekötni. Majd megszületett Gyerkőc és az első 9 hónapban a könyvek háttérbe kerültek. Nem hogy kedvem nem volt olvasni, hanem inkább energiahiányban szenvedtem. Alig vártam, hogy esténként végre vízszintesbe kerüljek és lehunyhassam csak egy picit a szemeimet. Bár az éjjeliszekrényemen mindig ott volt az épp aktuális megkezdett könyv, de szerintem azalatt a 9 hónap alatt kb. 2-3-at olvashattam el. Aztán Gyerkőcöm elkezdte átaludni az éjszakákat, pár hét után újra feltöltődtem és újra elkaphatott a láz, falni kezdtem. :o)
2009 őszén létrehoztuk a közös könyves blogunkat a Könyvfalókat pár blogos anyuka/nem anyuka ismerősömmel, majd február 26-án létrejött a Könyvesem blogom is.

Műfajok tekintetében mostanság mindenevő vagyok, de inkább a könnyedebb irodalomra vagyok ráhangolódva. Legyen szó szórakoztató irodalomról, csajosról, romantikusról, de azért a krimik, szépirodalmi művek se kerülnek el. Sőt, jöhet erotikus is, nem ver ki a víz tőle. A történelmi regényeket, főleg a II. vgh. ideje alatt játszódóakat pedig különösen szeretem.
Gyerkőcöm miatt mesekönyveket is sűrűn forgatok, az esti alvás előtt elengedhetetlen a felolvasás az épp aktuális kedvencéből. :o) 
És van még egy műfaj, ami a korom miatt meglepő lehet, de nagyon tetszik, ez pedig a YA, vagyis az ifjúsági irodalom. Jöhetnek vámpírok, démonok, farkasok, tündérek, megbirkózom mindegyikkel. ;o)

Az olvasás épp a fent említett másik világ miatt nagy kincs. Ajtók nyílnak meg előttünk, olyan világokra is rápillanthatunk, amikre amúgy nem tudnánk. Visszarepülhetünk akár a múltba vagy épp előre a jövőbe. Játszhatunk a képzelettel vagy épp maradhatunk a realitás talaján. Romantikázhatunk, sírhatunk, nevethetünk, tanulhatunk. Hozzánk nőhetnek egyes karakterek, aggódhatunk értük, megszerethetjük őket.
Mintha filmet néznénk, csak épp máshogy.
A szereplőket a fantáziánk teremti meg és míg a TV előtt ülve végig kívülről nézzük a történteket, könyvet olvasva egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy mi is ott vagyunk benne. Halljuk a hangokat, ott állunk a szereplők mellett, félünk, aggódunk, szeretünk velük együtt.
Az olvasás egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy ki tudj lépni az élet monotonitásából és egy kicsit megpihenj.
Kincs, mert nem mindenki rendelkezik azzal a képességgel, hogy tud repülni, oda varázsolni magát, ahová épp szeretné. ... Mert igen, gyerekként jól éreztem. Az olvasás varázslat. ...
A könyv örökség is. ... És csak rajtunk múlik, hogy a gyermekünknek tovább adjuk-e más világokba nyíló ajtók titkos kulcsát, megajándékozzuk-e őket ezzel a képességgel. ...

Bár "hát"-tal nem kezdünk mondatot (drága volt osztályfőnököm ezt belénk verte, de már csak azért is): Hát, ennyi lennék én és az olvasás. :o) Aki erre a blogra tévedve azt reméli, hogy majd kőkemény szépirodalommal találja szembe magát, az rossz helyen jár. Egyszer elég volt az Íliászból. Most az életemnek olyan szakaszában vagyok, amikor könnyedre vágyom, így meg is adom magamnak ezt a szórakozást. Nektek pedig a lehetőséget, hogy eldöntsétek: tetszett avagy sem a bejegyzésem? Ha igen, akkor várlak vissza legközelebb is szeretettel. Ha nem, akkor pedig köszönöm, hogy erre tévedtél és ne feledd: "Nem lehet túl sok könyvet olvasni, csak túl keveset."
Jó olvasást!
                                     Niki

2016.06.12.

      Elérhetőségek:
      molyon: Niki_
      Facebook 
      Twitter
      E-mailben ezen a címen: konyvesem@gmail.com Ide írhattok, kérdezhettek, igyekszem válaszolni. :o)